„Hittel és hűséggel” – Száz éve hunyt el Fischer-Colbrie Ágoston, a kvázi utolsó felvidéki magyar püspök

„A jó pásztor életét adja juhaiért” – olvassuk János evangéliumában. E szavak különös módon visszhangzanak bennünk, amikor Fischer-Colbrie Ágoston életútjára tekintünk. A felvidéki magyarság egyik utolsó nagy fáklyája éppen száz esztendeje, 1925. május 17-én tért meg Teremtőjéhez, de öröksége ma is velünk él. E kerek évforduló alkalmat ad arra, hogy megemlékezzünk róla nemcsak mint történelmi személyiségről, hanem mint olyan pásztorról, akinek élete Istenbe vetett rendíthetetlen hitéből és a hívei iránti felelősségből táplálkozott. Ő volt Madarász István mellett gyakorlatilag az utolsó magyar nemzetiségű püspök a Felvidéken (Madarász felvidéki visszacsatolása idején, tehát újra Magyarország közigazgatási keretein belül látta el hivatalát 1945-ig). Fischer-Colbrie-t ugyanakkor egy korszak lezárójának és egyben tanúságtevőjének tekinthetjük – nemcsak a katolikus hit, de a magyar nemzeti közösség melletti rendíthetetlen kiállásban is.

Ágoston püspök 1863-ban született a Garam mentén, Zselízen francia és német felmenőkkel rendelkező többnemzetiségű család sarjaként, ám erős magyar identitással és küldetéstudattal. 1875-ben lépett a papi szolgálat útjára, majd a századforduló környékén már jelentős szerepet töltött be az egyház életében. Hamar kitűnt hivatása komolyságával és kivételes műveltségével. Szemináriumi tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte. Fáradhatatlanul dolgozott a lelkek építésén és a katolikus hitélet megszilárdításán. Működésének középpontjában a papi hivatások támogatása, az oktatás fejlesztése, valamint a szociális érzékenység állt. 1908-ban nevezték ki a kassai egyházmegye püspökévé. Ekkor már egy új kor, új kihívásaival kellett szembenéznie, amely nemcsak a társadalmi életet, de a vallási gyakorlatokat is próbára tette.

Püspöksége alatt fáradhatatlan energiával építette és lelkesítette híveit. Sokat tett a papság képzéséért, szorgalmazta a hittanoktatást és új lendületet adott a karitatív tevékenységeknek. A szegények, betegek és árvák támogatása nem csupán egyházkormányzati kötelesség volt számára, hanem evangéliumi parancs. Mint írta egy alkalommal: „Nem szétdúlni, de egyesíteni, nem tüntetni, de jogos érdekeket védeni; nem rombolni, de építeni; nem gyűlölni, de szeretettel szolgálni a köznek: ez az ő jelszava jóban-rosszban egyaránt.” Komoly figyelmet fordított az ifjúság nevelésére is, tudva, hogy a jövő keresztényei a jelenben neveltetnek. Fischer-Colbrie számára az egyház nem egy elvont intézmény, hanem Isten élő népe volt, amelyet pásztorolni, védeni és táplálni kell.

A trianoni békediktátum után a felvidéki magyarság – és benne Fischer-Colbrie személyes sorsa is – gyökeresen megváltozott. Az új impérium, Csehszlovákia, bizalmatlanul figyelte a magyar egyházi vezetőket. Ez a kiállás komoly feszültségekhez vezetett: megfigyelték, megpróbálták ellehetetleníteni, ám ez koránt se törte meg őt. Mindvégig hű maradt püspöki esküjéhez és a magyar közösség lelki szolgálatához. Mindezek ellenére sem távozott püspöki székéből, nem mondott le, és nem menekült el. Úgy maradt a helyén, mint egy őrt álló pásztor, akit nem tántorít el a farkas közeledése. Ezzel a hozzáállással nemcsak hívei, de az utókor számára is példát adott a krisztusi hűségből: maradni akkor is, amikor minden ésszerű megfontolás a távozás mellett szólna – mert a hivatás szava erősebb, mint a világé. Lehet ebből merített később erőt maga Esterházy János is, aki ugyancsak nem adta meg magát a csehszlovák karhatalomnak. Nem lehet véletlen, hogy mindketten ugyanabban a politikai tömörülésben, az Országos Keresztényszocialista Pártban tevékenykedtek. Fischer-Colbrie mintegy háttér ideológusként gondviselte a politikusok tevékenységét, irányultságát.

1925.   május 17-én hunyt el Kassán, ahol hatalmas részvét mellett temették el. A temetésén elhangzott gyászbeszédekben nemcsak az egyház embere búcsúzott tőle, hanem a magyar közösség is, amely benne nem csupán főpásztort, hanem lelki atyát, erkölcsi iránytűt és a remény emberét látta. Nemcsak püspökükétől búcsúzott ekkor Felvidék, hanem egy korszak lelkiismeretétől is. Halálával egy korszak zárult le: ő volt az utolsó, aki még a történelmi Magyarország területén, magyar főpapként teljesített isteni szolgálatot a Csehszlovákiában.

Fischer-Colbrie Ágoston életét a „lelkipásztori hűség” fogalmával lehetne a leginkább összefoglalni. Nem kereste a világ dicsőségét – de megmaradt Krisztus és népe szolgájának, egészen a haláláig. Száz év távlatából talán még jobban értjük már, mennyire szükségünk van ilyen tanúságtevőkre – különösen ma, amikor a hívek és pásztorok közös útját újra és újra meg kell erősítenünk a Szentlélek világosságában. Az ő öröksége ma is világít és mutatja nekünk az utat: az igaz pásztor példájaként, aki nem hagyta el a nyájat a legádázabb vihar idején sem.